Fotó:flickr
Blogunkon elsősorban az irodai hétköznapokról szóló, izgalmas olvasói tartalmat gyűjtünk. A hangosan pukizó lány kálváriája és az arra reflektáló olvasói tanácsokat követően egy kis szünet következett. Mivel érdekes e-maileket kaptunk (köszi-köszi-köszi) ezért most jöhetnek a posztok. Azonban továbbra is várjuk az irodai (sőt, akár gyárcsarnoki) kalandokat.
A múltkor például egy rendhagyó tűzriadó került terítékre, most pedig egy különösen véget ért munkahelyi szerelem.
Jöhet bármi más, ami izgalmas: munkahelyi félrelépés, további őszinte, igaz szerelmek szövődése "házinyulak" között, jó irodaház, vagy éppen pocsék, jófej, avagy idióta főnök, beosztottak, kollégák, harc a parkolóhelyért, jó, vagy csapnivaló megközelíthetőség tömegközlekedéssel stb.
A kozoslegter@gmail.com-ra várjuk az anyagokat.
B. küldte az alábbi történetet:
A cégnél, ahol dolgozom összejöttem egy sráccal. Közös légterű iroda, ő ugyan egy másik osztályon és egy másik emeleten, de hát azért a liftben a szemezések mindkettőnk számára gyorsan egyértelművé váltak. Ez egy klasszikus randis írás is lehetne, mégis úgy gondolom, hogy egy irodás sztoris blogon jobban ott a helye.
Afféle, minden szépen indulós, házinyulas sztori. Én a húszas éveim legvégén, ő a harmincas évei legelején. Ahogy ilyenkor lenni szokott, kezdetben rózsaszín köd, majd ásó-kapa is lehetett volna, ám nem lett.
Jófej, kellőképp humoros, még sem felelőtlen, sőt, eleinte külön imponált, amikor kifejtette, hogy neki az életcélja minél előbb saját otthont venni, de lehetőleg úgy, hogy ne adósodjon el túlságosan.
Sőt, még az is tetszett, hogy csupa-csupa egészséges programot csináltunk, főképp hatalmas gyalogtúrák voltak a repertoáron.
Az első repedés a Nagybetűs Boldogságban egészen váratlanul ért. Nála voltunk, majd felcsengetett egy középkorú pasas, akit előtte soha sem láttam. Mondta, hogy pár perc, csak elintéz valamit, ne is foglalkozzak velük. Erre föl látom, hogy az embernek átad egy dobozt, aki mondja neki, hogy: „De ne legyen köztük gyűrött, mint a múltkor!”
„Szerelmem” (így utólag belegondolva, akkor került fel az idézőjel) pedig győzködi, hogy nem, dehogy, majd kapott a pasitól egy ötszázast.
A látogató elment a dobozzal, én pedig nem értettem semmit. A pasim mondta, hogy nem érdekes az egész. Mire föl én: „Azt hittem, hogy nincsenek titkaink.”
Végül csak elmondta, hogy miről is van szó és hát a pofám nem kissé leszakadt. Gyűjtögeti az irodából az A4-es lapokat. Szépen, diszkréten, és amikor összejön egy doboznyi, akkor eladja ennek a figurának kőkemény ötszáz forintért.
Egy fősulit végzett, multinál dolgozó fiatalember, aki azért teper, hogy mielőbb kisfőnök legyen és ha nem is keres havonta milliókat, de elég normális fizuért dolgozik. Miért, miért, miért?
És mint mindig, erre is volt neki ésszerű magyarázata (vagy legalábbis olyan, amit ő annak tartott).
Szerinte ő annyira spórol az irodaszerrel, hogy még így is fajlagosan kevesebbet használ el a papírból, mint a kollégái, akik ész nélkül nyomtatnak ki mindent még vázlat-szakaszban, ahelyett, hogy a monitoron előbb alaposan átnéznék, meg ha bármit felírnak kézzel, akkor vadiúj papírt használnak és nem mondjuk egy elrontott hátoldalát, mint ő.
És való igaz: ilyesmiben mindig is megfontolt volt, amiért én addig ráadásul fel is néztem rá. Hisz úgy tálalta, hogy környezettudatos: fogmosáskor sem folyatta a vizet, stb. Akkor hirtelen összeállt a kép: mint valami szenvedélybeteg leplezte mindenfélével a beteges spórolását.
Ő nem is értette, hogy miért csinálok ebből a semmiségből ügyet, de én elég komolyan kivertem a balhét. Elmondtam neki, hogy mennyire gusztustalannak tartom az egészet és bárhogy is csűri-csavarja: amit művel, az a munkahelyünk meglopása.
Rákérdeztem, hogy ha már ő ezt egyáltalán nem érzi kínosan, piti bűnözésnek, attól nem tart-e, hogy a biztonsági kamerákat egyszer valaki visszanézi és lebukik?
Mondta, hogy ő olyan keveset visz el egyszerre, hogy az kizárt. Összefogja más iratokkal, még úgy is tűnik, hogy milyen egy pedálgép, haza is visz melót.
Addig nem engedtem el a témát, míg ki nem nyögte, hogy bizony a gemkapcsokra, tűzőgépbetétekre, a postitokra meg a celluxokra is rájár, mert, hogy az is pénz.
És ugyanúgy megindokolta! Ami, ha úgy tetszik, nem is hülyeség, hisz ő minden fogyóeszközzel tényleg csínján bánik, ergo nem fogyaszt többet még így szarka-üzemmódban sem, mint azok a kollégák, akik nem is figyelnek arra, ha mondjuk a gemkapcsok kukában végzik.
Nem szakítottam vele azonnal, mert már fél éve együtt voltunk és hát tényleg mindenben egyébként jól működött a kapcsolatunk.
A legröhejesebb, hogy én magam szégyelltem ezt az egészet, ezért csak a két legjobb barátnőmnek mertem megosztani a problémám.
Egyikük szerint hülyeség, hogy foglalkozom ezzel, hisz örüljek, hogy van egy normális pasim, aki nem iszik, nem drogozik, nem hajt más csajokat, ám a másik azért vércikinek tartotta az ötszáz forintos papírlopást. Mondta, hogy a nagyapja mesélte, hogy mi mindent kiloptak a melósok a gyárból, de hát az egy más rendszer, meg más világ volt, mégis csak.
Sokáig viaskodtam magamban, hisz tényleg, egy csomó szempontból álompasi. Csak, hogy ami eddig cukinak tűnt nála (például a gyalogtúrák, meg, hogy tényleg nem iszik, nem cigizik stb, amit szintén pozitívnak tartottam, hisz magam sem vagyok valami nagy ivó, a dohányfüsttől pedig egyenesen rosszul vagyok) arra óhatatlanul árnyékot vetett az új felismerésem: lehet, hogy minden mögött a beteges spórolása állhat.
Ezt a piti kis papír- és írószerlopás és fillérekért továbbpasszolás pedig bármennyire is ostobán hangzik, de szinte úgy megviselt, mint ha azon kaptam volna rajta, hogy megcsal.
Szóval szakítottam vele. Egy hónapig ennek ellenére szenvedtem, mint a kutya, majd a sebnyalogatást követően szépen-lassan újra elkezdtem élni, bulizni, ismerkedni.
Azért fájt, hogy lapátra tettem, mert hiszen engem soha sem használt ki. Egy dolog, hogy iszonyúan spórol, de hát rajtam nem élősködött és hát a filléres, közös programokat nagyon is élveztem. Egy cseppet sem bántam, hogy nem ráztuk a rongyot.
Akkor tudtam magam rajta végleg túltenni, amikor is rádöbbentem, hogy azért engem is kihasznált anyagilag. Ha nem is nyúlt le durván, de a maga filléres, piti módján viszont igen, csak én azt már el is felejtettem. Viszont mikor ezt felismertem, már röhögve tudtam végleg elengedni.
A barátnőm (ráadásul pont az, aki az ő pártját fogta, amikor tanácsot kértem) elmesélte, hogy a másik asztalnál ült pár kolléganőjével, amikor Mr. Szarka :-) egy lánnyal randizott egy teázóban.
Majd amikor fizetésre került volna a sor, a pincérnek szabadkozott, hogy: „Meg voltam győződve, hogy van nálam egy ötezres!” és végül persze, hogy a lány fizetett. Mint ahogy egyszer annak idején én is.
Köszönjük B. történetét, aki úgy tűnik, hogy a szégyenérzetét még nem győzte le teljesen, mert csak ezzel a kezdőbetűvel kérte lehozni a sztorit és mint mondta, még csak a nevéhez sem passzol. Szerintetek jól tette, hogy lapátra tette a szarka-nyulat, vagy hibázott? No meg várjuk a többi izgalmas irodai sztorit.