Rég közöltünk olvasói levelet, most íme egy pajzánabb témájú. Továbbra is várunk akár ennél szolidabbakat is, a lényeg, hogy blogunk témájához: elsősorban az irodai munkához, irodaházakhoz, de általában a munka világához, tehát akár gyárcsarnokokhoz, raktárakhoz, műhelyekhez stb kötődjön. A kozoslegter[kukac]gmail.com -ra küldhetnek/küldhettek sztorikat.
Még az egyetem befejezése előtt elkezdtem részmunkázni egy startupnál, majd felvettek próbaidővel főállásba. Nagyon laza, nagyon menő cég. Ha ezer a dolog, akkor persze látástól-vakulásig toltuk a bringát, mint ha soha se virradna meg a holnap, de amúgy meg mentek az oltogatások. Mindenki tegezett mindenkit és a tulajok is ugyanúgy benne voltak a hülyéskedésben, mint bárki más.
Belsősök, külsősök kivétel nélkül fiatal, laza figurák voltak. Alig láttam negyven évesnél idősebb embert, öltöny-nyakkendőset meg pláne nem.
Egyszer a vécében találtam valamit. Először, azt hittem, hogy egy gyűrű, majd hopplá! Gyorsan rágugliztam a mobilomon, hogy tényleg az-e, és hát stimmelt, legalábbis nagyon annak tűnt. Aztán kezet mostam vagy hatszor, meg a cuccot is lemostam. Talán begyulladhatott a fószernek és viszketett? Ebbe többé nem is nagyon akartam belegondolni, de hát gondoltam, hogy hátha valakinek hiányzik.
A kép illusztráció
A két tulaj srác, meg még páran egy asztalnál lazultak és valami szokásos brainstroming ment, amikor is bedobtam a cuccost a közösbe:
– Srácok, ezt melyiktek hagyta el?
– Ez mi? – kérdezte az egyik cégtulajdonos.
– Szerintem egy pénisz-piercing, de nem értek hozzá. A vécében volt a csempén, hát ha valakinek még ma éjjel sürgős melója akad vele.
Páran röhögcséltek, majd ment tovább angolul a susmus, én meg elhúztam a gépemhez.
Már egész más dolgokon pörögtem, eléggé belemerültem a melóba, amikor is az egyik tulajdonos félrehívott. Végülis rendes arc volt, ami annyira azért nem meglepő, mert amikor ő is elengedi magát, akkor olyan dolgokat küldözgetett a netről, amit ha a nagymamámnak mutogatnék, instant infarktust kapna. Csak hát, mint kiderült: a létező legrosszabbkor rántottam elő azt a bizonyos testékszert. Ugyanis az egyik fószer a kupaktanácsból egy amerikai befektető-jelölt volt és hát neki is nyilván lefordították, hogy miről is van szó és nem repesett az örömtől. Ő is tudja, hogy a lazaság serkenti a kreativitást, de nagyon nem hiányzik nekik semmiféle munkahelyi, szexhez köthető kockázat, hisz az Ubernél, meg egy csomó kevésbé ismert startup cégnél is áll a bál.
A tulaj még csak le sem szidott, viszont rákérdezett, hogy ugye még próbaidős vagyok-e?
Mondtam, hogy igen. Ő csak bólintott, és annyit mondott, hogy aludjunk rá egyet. Kicsit azért olyan volt a nézése, mint amikor van egy csajod, akinek te vagy az Egyes Számú Atyaúristen, majd egyszer csak furcsán néz rád és azt mondja, hogy ha lesz egy kis időd, szeretne veled komolyabban beszélgetni. Na, ilyenkor szoktam én megelőző csapásként odébbállni. Most is azt tettem. Haverok korábban is hívtak, hogy kezdjünk valami saját bizniszbe, azt meg az egyetem alatt is megszoktam, hogy minimál pénzből is meg tudok élni, ha éppen úgy van. Valami instant alkalmi meló meg mindig adódhat, ha már éppen kiflire sem telne.
Azért aludtam rá egyet, de másnap én kerestem fel, hogy felmondanék.
– Ahogy érzed – csak ennyit mondott. Korrektül elszámoltunk, a kilépéssel meg a pénzzel nem volt gond. A haverok csak a nagy lila ködöt szőtték, azzal az illúzióval hamar felhagytam, hogy majd pont velük szeljük a milliárdokat, de elég gyorsan találtam másik állást. Viszont az életben többé nem veszek fel semmiféle miszmaszt céges klotyókban.
